az ébresztőóra nem ismer irgalmat
a gépek már várnak és oly' sokan vannak
ábrándozás átszállásra várva
metrókocsikkal indul a halálba

néhány rossz hír mellészegődik társul:
értéke csökken, míg az élet drágul
fém sikít fémen, neonfényben
a félelem keltett és az is tart ébren

jó lenne mindent félretenni
azt mondják új kor, de minden a régi:
a tervek elhalnak a falak között

félig a mélyben, félig a föld felett
a halott város megremeg

a napnak vége- túlélte
még ha száz ígéretet is szegett meg érte
hideg az este, kihűl az étel
idő nem jut már az ölelésre

álmatlan álom, még nincs vége a hétnek
kísért a ragaszkodó hiányérzet
álmatlan álom, még nincs vége a hétnek
öt napot vár rá, két nap az élet

túl sokan vannak - egymásba kapaszkodnak - nincs menekvés...

mégis vágynak, fogadkoznak
de karjaikból ritkán válnak szárnyak
nyughatatlan álmaikban minden lángol
"csak adj még pár évet, meglásd, talpra állok
létrát formálok álmaimból!"

de a tervek elhalnak mind
és nem marad miben hinni
és az idő magába zár...

gyereksírás
vérből lett új élet
tőle várja a választ
hogy adjon valami értelmet
a hétköznapok végtelen rohamának
az előtte álló nehéz éveknek

száz téllel később már megfakult minden
a tervek elhaltak, elkoptak a gépben
ábrándozás a postásra várva
válaszok nélkül indul a halálba

nem vár csodákat, ereje fogytán
de nem veszti élét a csalódottság
kopnak a csontok, semmi sincs ingyen
nincs miben hinni, nincs mire várni
nincs miben hinni, HÁT LÁNGOLJON MINDEN!

"utolsó álmom valóra váltom
utolsó álmom.. lángoljon minden!"

bosszút forral
nagy műve készül
ideje menni

"emlékszel még, mikor fiatalok voltunk
és úgy hittük valami lesz majd belőlünk?
emlékszel még, milyen fiatalok voltunk,
látod mégis senkivé lettünk"

"csalódottság, gyújts lángot
a tűzből szülessen szebb kor!"